Dübörögjön az oi!
Az Óbudai fiúk meg a Ramon az oi! stílusirányzat bulizenekara kíván lenni tehetséges zenészek formációjaként.
A zenekar alapítóját Zalát kértük meg, hogy meséljen nekünk az Óbudai fiúk meg a Ramonról. Igazi, Zalaváris leírást kaptunk:
Körülbelül két évvel ezelőtt lett elegem abból, hogy minden stílusnak, irányzatnak megvan a maga bulizenekara. Végül is ezért vetődött fel bennem, hogy össze kéne hozni egy bandát. Van a hátunk mögött bőven zenei kultúra, van miből merítenünk nekünk is. Így egyenes út vezetett az Óbudai Fiúkhoz. Az igaz, hogy a nemzeti oldalon majdnem minden együttesnek léteznek bulisabb számai, de olyan zenekar, amely jóformán csak ezekkel foglalkozik nincs. Szóval, egyszerűen hiánypótlásról van szó. Dübörögjön az oi! mindenféle tingli-tanglitól mentesen, pőrén, erőszakosan, ahogy kell!
A 80’ évek közepén volt egy ilyen nevű bandánk (Ványi apu, Kicsi, én). Egy koncertünk volt és feldolgozásokat nyomtunk régi skin bandáktól. A különbség annyi, hogy eltelt több mint 20 év és az akkor angolul énekelt számokra most magyar szöveget írtunk, ezzel is fokozva a bulizós hangulatot.
A jelenlegi felállás:
Ducó – gitár
Kicsi – dob
Ramon – Ének
Zala – Bass gitár
A Ducó meg a Kicsi adott volt a Panzerfaust révén. Kiváló zenész mindkettőjük és volt időnk összeszokni. A Ramon meg egyértelmű és hiteles ember. Épp Esztergomban voltam a strandon, amikor elhatároztam, hogy megcsinálom a bandát. Felhívtam a Ramont, aki gondolkodás nélkül igent mondott. Rég volt már mikor utoljára mikrofon volt az orra előtt. Ettől függetlenül helyt állt még a stúdióban is, pedig a közelében sem volt soha egy üvegfal mögötti produkciónak. Miután a Ducó meg a Kicsi is igent mondott, januárban elkezdtünk próbálni. Ami a cd-n hallható, az két hónap munkája. Szerintem jól sikerült, a visszajelzések is ezt igazolják.
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
A szexualitás egy fontos,
A szexualitás egy fontos, jellemző momentum a filmben, ám nem csak ez a meglepő a Murderballban. A leginkább azon csodálkozhat a néző, hogy a fogyatékosság sem tabu. Nem fordul el szemérmesen a kamera, ha egy csonkolt végtagot látunk. Természetesen nem tag heuer watches a sokkolás a cél, de a készítők valószínűleg ezzel kívánják jelezni, hogy ezeknek az embereknek ez is az életük része, s mivel ők már szembe tudtak nézni az állapotukkal, nekünk, nézőknek is ezt kell tenni. Szorosan ehhez tartozik, hogy nem csak a készítők nem szemérmesek, hanem maguk casio watches a szereplők sem, őszintén tudnak beszélni, mi több, viccelni is a sorsukkal. Jellemző jelenet, amikor az egyik csapattag - akinek mindkét lábát combból levágták - egy hotelben egy doboz alá bújik, a többiek pedig megkérik a szobalányt, hogy tegye arrébb a dobozt. A doboz alól persze előbukkan az oda bújt játékos, a szobalány pedig halálra rémül. A rémület mellett azonban inkább swiss army watches a csodálkozás látszik az arcán; nevethet-e most ő ezen. Persze amikor látja a többiek arcát, rádöbben, hogy miért ne tehetné, s nevet is. Valahogy így vagyunk mi nézők is. Nehezen fogjuk fel azt a mindenhol hangoztatott tényt; ők is olyanok, mint mi, de talán most értjük meg igazán, hogy ez valóban igaz. „Talán az a legcsodásabb felfedezés, hogy ezek a fiúk dacára a külső elváltozásaiknak belül változatlanok maradtak. Igazi versengő amerikai fickók voltak egytől egyig, s azok még most is”(5) – fogalmazza meg az érzést az Empire kritikusa.